Mélységesen tisztában vagyok azzal, mennyire nem szép dolog mások beszélgetésébe
belehallgatni, de egyszerűen nem volt más lehetőségem…. Vicces lett volna csak azért
beállni ismét a sor végére, mert tanúja vagyok egy olyan párbeszédnek, ami tulajdonképpen
nem nekem szólt. Viszont így utólag belegondolva, igen csak tanúságos volt, ezért lejegyzem.
Valahogy így történt:
– Nem hiszem el…! Tényleg a nagy Jonnyt látom csekkekkel a kezében, vagy káprázik a
szemem? Ezer éve nem láttalak!
– Hi Tomi! Micsoda véletlen! Örülök én is neked! Némi túlzás van az ezer évben, de az
tény, hogy az érettségi bankett óta semmi hírem rólad! Mit csinálsz mostanában?
– Magolom a jogot. Sok kedvem nincs hozzá, hírlik szinte lehetetlenség a szakmában
elhelyezkedni. Ha a szülők nem szorgalmaznák annyira, sanszos, hogy már leléptem
volna! És te? Ha jól emlékszem építésznek mentél.
– Aha! Fél évig bírtam. Nem nekem való!
– Ott hagytad..? És most mit ténykedsz?
– Várom, hogy valaki benyelessen velem egy extra adag motivációs tablettát, közben
próbálom kitalálni, mi leszek, ha nagy leszek. Van valami híred a többiekről?
– Nem fogod elhinni! Tudod, ki csinált villámkarriert közülünk? Kapaszkodj meg!
Bukta!
– Na ne hülyéskedj már! Ugyanarról a Buktáról beszélünk, akiről még saját maga sem
hitte el, hogy valaha is le fog érettségizni? Aki még a matek puskáját is az
edzőteremben vetette papírra?! Amúgy milyen karriert lehet összehozni 90
kilogrammnyi izomaggyal?
– Összekapart némi pénzt, kiment az USA-ba, aztán három hónap múlva már menő
filmsztárok személyi trénereként villogott a hollywoodi éjszakában. Állítólag dől hozzá
a lóvé, jobbára dollárban.
– Jó, de meddig lehet ezt csinálni? Nem valószínű, hogy egy nyugdíjas állás!
– Nemrégiben itthon volt, találkoztunk, akkor azt mondta, 3-4 évig nyomatja, aztán
hazajön, és belevág valami tuti vállalkozásba!”
Ha tehettem volna, ennél a mondatnál bizonyára hangosan felsóhajtok: „jaj fiúk, miféle
vállalkozásba?” Jóllehet naivnak tűnik a kérdés, hiszen interjúim során ezerszer hallottam
már a választ: „valami olyanba, amivel viszonylag rövid idő alatt lehet eszméletlenül sok
pénzt keresni!”
Nem szeretnék álszentnek tűnni. Semmi bajom nincs azzal (mi több kifejezetten
rendjénvalónak gondolom!) ha valaki egzisztenciális biztonságban, stabil anyagi háttérrel
szeretné életét leélni. A kérdés sokkal inkább az, hogy a megszerzendő pénz cél, vagy eszköz?
Megpróbálom megmagyarázni: úgy hiszem, nem feltétlenül szükséges több tízmillió forintnyi
saját tőke egy vállalkozás elindításához, de annak hosszabb távú fenntartása, fejlődése (ami
egyenértékű az anyagi biztonság megteremtésével) csak az esetben fog megvalósulni, ha
tevékenységünk reális piaci igények kielégítésén alapul (hiába rendelkezem elképesztő ismeretekkel a tulipánok szerelmi életének klímaváltozásra gyakorolt hatásáról – ha eme tény
rajtam kívül senkit nem érdekel. Ez esetben legfeljebb hobbyként állja meg helyét!) A pénz, a
piaci igények kielégítése elengedhetetlen, de nem elegendő feltétele az
egzisztenciateremtésnek (vagy ez esetben másként:) egy vállalkozás sikerének! Legalább
ennyire fontos kritérium a professzionalizmus, vagyis az adott tevékenység lehető legnagyobb
szakértelemmel, szaktudással történő művelése. A magas szintű szakismeret megszerzése
viszont kizárólag irgalmatlanul sok lemondás, töretlen elszántság és kitartás árán érhető el. Ne
tévesszen meg bennünket, hogy mi csak a másik által elért eredményt látjuk, azt szinte
sohasem, hogy hátterében milyen emberfeletti erőfeszítés állhatott!
Ha úgy döntünk, elindulunk a professzionalizmushoz vezető rögös úton, elengedhetetlen,
hogy néhány dolgot be ne gyömöszöljünk „hátizsákunkba”. Valójában nagyon nehéz így –
elemenként megfogalmazni, milyen tényezők determinálják a professzionalizmus teljesülését,
hiszen a tényezők dinamikus kölcsönhatásuk révén átszövik a megvalósulás teljes folyamatát,
egyúttal feltételezik az egymáshoz való harmonikus illeszkedést is:
- Célkitűzés, céltudatosság
Kemmons Wilson szerint két módon lehet feljutni egy tölgyfa csúcsára. Az egyik, hogy
felmászol rá. A másik, hogy ráülsz egy makkra és vársz.
Ha elfogadjuk, miszerint ez utóbbi megállapításnak elenyészően csekély a realitása, akkor
kézenfekvő: ha célunk a tölgyfa teteje, oda makkon csücsülve soha nem fogunk feljutni!
Az első, és talán legfontosabb dolog tehát az elérendő célok meghatározása. Jobbára azért,
mert a megvalósítás során szemérmetlenül sok – általában előre nem látható – akadályba
fogunk ütközni, melyeknek legyőzéséhez elengedhetetlen a világos célkitűzés, valamint a
következetes végrehajtás. Az, hogy egyenes, vagy „kesze-kusza” úton jutunk el
végcélunkhoz, már majdnem indifferens, tudniillik az akadályok legyőzésének „tudása”
feltételezi gondolkodás bizonyos szintű rugalmasságát, az előre ki nem számítható, és/vagy
megváltozott feltételekhez történő alkalmazkodás szükségszerűségét.
- Az érdeklődés:
Egy régi eset tán minden magyarázatnál jobban rávilágít az érdeklődés jelentőségére. Történt,
hogy egy érettségivel rendelkező pályakezdő fiú jelentkezett nálam azzal, hogy operátor
munkakörben szeretne dolgozni az egyik multinacionális cégünknél. Beszélgetésünk alatt sok
mindenre fény derült, úgyhogy fel is tettem neki nyíltan kérdésemet: Vajon azzal teszek
jobbat, ha támogatom kérését, vagy azzal, ha nem? Őszinte fiú révén, kissé szégyenlősen
vallotta be, hogy esze ágában sincs operátorként dolgozni, de szülei „parancsának”
engedelmeskedve, eljött tesztet írni. Néhány nappal később meglátogatott édesapja, és
mélységesen elkeseredve panaszolta, hogy már végképp nem tud mit kezdeni gyermekével!
Ott van a nagyon jól menő családi vállalkozás – egy hatalmas virágkertészet – közben
képtelen rávenni fiát, hogy dolgozzon benne. Tanulni nem akar, pedig támogatnák, ha
elkezdené a kertészeti, vagy az agráregyetemet. Végső kétségbeesésükben küldték el gyári
munkásnak, hátha a soron megtapasztalja, mi is az igazi munka – de hát még oda sem kell!
Arra kértem az apát, beszélgessen el gyermekével, tudja meg tőle, ő vajon mit szeretne, és
mindeközben tartson szem előtt egy nagyon fontos tényt: gyermeke kitűnő képességekkel
rendelkezik, műszaki affinitása pedig olyan szintű, amilyennel én magam „csak” érettségivel
rendelkező fiatalnál még soha nem találkoztam. Nemrégiben egyik multinacionális
partnerünknél jártam – ismerős volt a név, hát rákérdeztem. Mondták, talán a
legtehetségesebb fiatal mérnökük után érdeklődtem, úgy találják, jelentős karrier előtt áll.
Tudom, kevés történet végződik ilyen szerencsésen, hiszen magam is elkeserítően sok olyan
fiatallal találkoztam, akik úgy hitték, kitűnő képességük elegendő lesz a karrierhez, ezért nem
is „pakolták meg hátizsákjukat!”
- Motiváció
Alapvetően a teljesítményre, a célok elérésére vonatkozó „erő”, amely külső, és/vagy belső
forrásból elégíthető ki. Ha valaki külsőleg motivált – az úgynevezett feladatteljesítők
típusába tartozik – akkor éppen annyi feladatot fog ellátni, amennyit tőle elvárnak. Ha
utasításba kapja, mi a nap végére elvégzendő munkamennyiség, azt természetesen elvégzi, de
többet nem szívesen. Ezzel szemben a belsőleg motivált karaktert – őt a feladatkereső attitűd
jellemzi – egyfajta belső erő, igény, elszántság hajtja a célok elérésének irányába. Ők
általában keményen dolgoznak, hiszen folyamatosan keresik az újat, a kreativitást igénylő
feladatokat – de ezt messze nem azért teszik, mert ez a velük szemben támasztott elvárás,
hanem sokkal inkább azért, mert ez önmaguk belső szükséglete.
Maslow Az emberi motiváció elmélete 3 című remekművében az egyén szükségleteit
alapvetően három csoportban határozza meg:
- Fiziológia szükségleteknek nevezi azokat az alapszükségleteket, melyek a
létfenntartáshoz elengedhetetlenek. (Levegő, élelem, ruházat stb. Ezeknek
mindenképpen ki kell elégülniük ahhoz, hogy egy magasabb rendű szükséglet
létrejöhessen.) Az alapszükségletek kielégítése főleg pénzzel történik, viszont
lényeges, hogy semminemű kielégített szükséglet nem fogja motiválni az egyén
viselkedését! (Következésképpen a magasabb fizetés, a több pénz automatikusan nem
fog sem hatékonyabb munkát sem pedig sikeresebb vállalkozást eredményezni.) - Szociális szükségletek csoportjába az emberi érintkezés útján kielégülő szükségleteket
sorolja Maslow. Ebbe tartoznak a társas kapcsolatok, a barátság, a mások
megsegítésének (stb.) igénye. Itt is igaz, ha kielégültek, nem fognak a továbbiakban
motivátorként működni. - Egoisztikus szükségletek azok, melyeket az egyén önmaga nagyraértékeléséhez
fontosnak tart. (Tudás, függetlenség, szakértelem, siker, önbecsülés, megbecsülés,
társadalmi helyzet stb.) Kizárólag folyamatos visszacsatolás útján szerezhetünk
tudomást arról, hogy környezetünk milyennek lát, milyennek értékel, mennyire becsül
meg bennünket. Láthatjuk, míg a fiziológiai valamint a szociális szükségletek
viszonylag egyszerűen kielégíthetők (és ezáltal megszűnnek motivátorként működni)
addig az egoisztikus szükségletek folyamatosan fenntartják az egyén motivációs
szintjét.
A célmeghatározás, az érdeklődés, a motiváció analizálgatása elválaszthatatlan az egyik
leglényegesebb kérdéstől, ami természetesen nem más, mint az önismeret. Önmagunk reális
ismeretének hiányában megválaszolhatatlanok a célok eléréséhez vezető legfontosabb
kérdések: alkalmas vagyok-e választott feladataim elvégzésére, vajon reálisak-e
célkitűzéseim? Elég stabil értékrenddel rendelkezem-e, hogy el tudjam dönteni, amit teszek,
az helyes, rendjén való-e? Hol húzódnak meg határaim, át tudom-e lépni korlátaimat? A
választott célhoz milyen erősségekkel rendelkezem, és melyek azok a gyengeségeim,
amelyeket fejlesztenem kell?
Értelmezésemben fentebb olyan eszközökről beszéltünk, melyek az egzisztenciateremtést
megalapozhatják, összességében egy sikeres életpálya-választás eredményét tükrözhetik – úgy
is fogalmazhatjuk, hogy hivatás formájában – és ami még nagyon fontos, hogy tartalmában
megjelenítik az egyén saját döntésiben vállalt tudatosságát, felelősségét. Úgy gondolom, ez az
igazi önmegvalósítás.
Mi a helyzet akkor, ha a pénzszerzés, mint kizárólagos cél jelenik az egyén értékrendjében?
Az esetben – úgy gondolom – az önmegvalósítás igénye ugyan megvan, de az eléréséhez
vezető út erőfeszítésének, kitartásának, elszántságának hiánya akadályát képezi a
megvalósulásnak.
Azt jól tudjuk, ha az egyén szubjektív értékítélete szerint valamiből „hiány szenved”, akkor
azt megpróbálja kompenzálni. Jelen esetben külsőségekkel. Értékrendje szerint környezetének
elismerését, megbecsülését kizárólag az esetben lesz képes megszerezni, ha neki van a
legmenőbb telefonja, autója, barátnője és a csuda tudja még miféle cucca. (Az már szinte
lényegtelen következmény, hogy valójában a fogyasztói társadalom áldozatainak számát
gyarapítja, hiszen nem tesz mást, minthogy megfelel a vele szemben támasztott
maradéktalan elvárásoknak!) Félreértés ne essék: nem az a baj, ha szeretjük a gyors,
kényelmes, biztonságos autót, vagy éppen munkánkat csak egy „mindenttudó” laptop
segítségével vagyunk képesek hatékonyan ellátni! Akkor van gond, ha ezeket a tárgyakat
kizárólag a státusszimbólum fenntartásának céljából vásároljuk meg, mert értékrendünk
középpontjában a luxuscikkek birtoklása áll.
Hogy mennyire hamis ez az értékrend, azt mi sem példázza jobban, mint amikor történik
valami baj. Még soha nem hallottam (hozzáteszem szerencsére!), hogy valaki úgy keresett
volna magának orvost, vízvezeték szerelőt, ügyvédet (stb.) hogy előtte megtudakolja, a
szakembernek mekkora bombázó a barátnője, és milyen típusú a laptopja meg az autója. Ezzel
szemben döntésünk szinte kizárólagos fokmérője az adott szakember professzionalizmusa!
Írásommal semmiképpen sem a választ akartam megadni az egzisztenciateremtés
nehézségeire vonatkozóan – hiszen pozitív és negatív tapasztalata úgy gondolom
mindnyájunknak bőséggel akad – sokkal inkább egyfajta választási lehetőségre szerettem
volna felhívni az olvasó figyelmét. Azt is tudom (még saját tapasztalatból is!) hogy cseppet
sem könnyű felépíteni a stabil, biztos egzisztenciát, kijelölni egy sikeres életpályát. Nekem
még a mai napig is fülembe csengenek apám szavai, aki – ha nagyon bosszankodtam,
dühöngtem a vélt, vagy valós igazságtalanságok, kudarcok, támadások „életemet
megkeserítő” nehézségei miatt – meg ne jegyezte volna: „Édes lányom, ahhoz menj
reklamálni, aki azt ígérte könnyű lesz!” Jelzem, legalább ebben tévedhetett volna!