„Ha a pénztől reméled a függetlenségedet, akkor soha nem fogod megkapni. Ezen a világon
az ember egyetlen biztosítéka a tudása, a tapasztalata és a tehetsége.”
(H. Ford)
Állt a tükör előtt, és a „mély megbánás szívszorító mimikáját” gyakorolta – egyre kevesebb
sikerrel. Végül belátta, reménytelenül kevés idő áll rendelkezésére ahhoz, hogy grimaszaiból
relatíve hitelesnek tekinthető, és kellően siralmas ábrázatot varázsoljon. Pedig még azt is
elképzelte, hogy mélységes sajnálattal bejelenti szüleinek végleges döntését, miszerint
apácazárdába, sőt, ha úgy kívánják önkéntes száműzetésbe vonul. (Végül is a kettő majdnem
ugyanaz!)
Maga is meglepődött hirtelen támadt, és viszonylag értelmesnek tekinthető ötletén: össze kéne
csomagolni! Ha már úgy is kihajítják itthonról – aminek jelen körülmények között percről-
percre nagyobb a realitása – legalább ne felejtsen el egy rakás átkozottul fontos dolgot, hiszen
ki tudja, lehet, csak néhány perce lesz a távozásra! Hónapok óta bizonygatta magának, csupán
azért nem beszél szüleivel, mert nem akar nekik csalódást és fájdalmat okozni. Jórészt azzal is
tisztában volt, hozzáállása valójában menekülés a nehézségek elől. Tudta jól, már régen oda
kellett volna állnia eléjük, és tisztességgel megmondani, hogy számítsanak arra, miszerint
„egyszemlányukat” rövid úton ki fogják dobni a középiskolából, ugyanis több tantárgyból
bukásra áll, igazolt és igazolatlan hiányzásainak száma kritikus határhoz közelít, továbbá
tanárai egyre nehezebben tolerálják lázadásait, őszinteségi rohamait. Aztán eljött az a
bizonyos nap, ami egy sorscsapással ért fel: osztályfőnöke beszélgetésre hívta szüleit, a lány
pedig valószínűsítette, nem érdemeinek ecsetelése lesz a fő beszédtéma. Egyre feszültebben
várta őket haza, miközben próbált felkészülni a „nagy szembesítésre” érveket, mentségeket
találni viselkedésére. Mindenre számított, csak arra nem, hogy hazaérkezésüket követően apja
csendesen leül mellé, kissé elkeseredetten, ám annál nagyobb határozottsággal szól hozzá:
– Kislányom, a te döntésed lesz, hogy maradsz és folytatod az iskolát, vagy váltasz. Ha
maradni akarsz, attól tartok, csekély a valószínűsége annak, hogy valaha is
leérettségizel.
– Beszéltél vele?
– Igen.
– És mit mondott neked?
– Azt, hogy ez egy kiváló hírnévnek örvendő és nagyon erős iskola, csak igen jó
képességű gyerekeket tűr meg, jobbára olyanokat, akik képesek megfelelni az
elvárásoknak, elfogadják a szabályokat, és beilleszkednek a közösségbe. Te nem
tartozol ezek közé, úgyhogy keresni kéne számodra egy olyan iskolát, ami a
képességeidnek inkább megfelel.
– Mit tudtál erre válaszolni?
– Lényegében annyit, hogy én személy szerint másként ítélem meg képességeidet –
viszont nem vagyok a tanárod. Ugyanakkor úgy vélem, a problémák okai nem
szűkíthetők le az intellektus kérdésére, még akkor sem, ha ennek „eredményei” a
legszembetűnőbbek. Tartok tőle, nagyon sok nehézségnek nézel elébe, ha ott maradsz,
és talán egész életedben cipelni fogod azokat a kudarcokat, melyekben részed lesz.
– Ennek ellenére sem teszem meg nekik azt a szívességet, hogy továbbállok! Itt fogok
leérettségizni, még akkor is, ha ebbe a fél tanári kar beleőszül!
Leérettségizett. A titkot, hogy ez miképpen sikerülhetett, valószínűleg soha nem fogja
megtudni. Néha eszébe jutott, talán egyszer egy szép napon összeült a grémium, és
megbeszélték, helyesebb, ha továbbengedik, mert ha újra buktatják, ki tudja, meddig marad a
nyakukon!
Évekig sodródott, kereste helyét. Több munkahelyen is megfordult, némelyiknél igen jól
érezte magát, némelyikről menekült, ám volt valami, amit mindnél fájdalmas hiányként élt
meg: soha nem vonták bele az amolyan igazi szakmai vitákba. Azokba a késhegyig menő
vitatkozásokba, amelyek nyomán fontos dolgok dőlnek el, amelyekben csak a legjobbak
véleménye számít. Megértette, ahhoz, hogy az ő véleménye is döntő legyen, mindenekelőtt
meg kell találnia azt a hivatást, amiben a legjobbak közé tartozhat, amiben igazán önmaga
lehet. Beiratkozott az egyetemre, és mintegy elégtételt szerezve önmagának, megfogadta,
hogy summa cum laude fog végezni.
Sok évvel később, egy szakmai konferencián különösen nagy sikert aratott előadásával.
Miközben a gratulációkat fogadta, óhatatlanul is meghallotta a háta mögött csendesen elejtett
szavakat: „könnyű neki, hiszen szerencséje volt az üzleti életben is, meg tuti, hogy van egy
rakás befolyásos ismerőse!”
Elmosolyodott, és arra gondolt, milyen végzetes leegyszerűsítése ez a valóságnak! „Szerencse
és kapcsolatok.” Külső tényezők, melyeknek szinte minden időben túlzott jelentőséget
tulajdonítunk, holott csupán támogatják, nem pedig megalapozzák a sikeres életpályát.
Egyébként pedig, ha valóban ezen múlna a karrier, vajon miért nem tülekednek a
frissdiplomás fiatalok a vidéki postásmunka „kecsegtető” állásajánlataiért? Tálcán kínált
lehetőség, hiszen a karrier-feltételek minimum ötven százaléka záros határidőn belül és
minden különösebb erőfeszítés nélkül teljesülhetnének! A magyarázat persze egészen
kézenfekvő: a karrier, a sikeres életpálya stabilitása nem feltétlenül a kapcsolatok, és a
szerencse konstellációjának kérdése, hiszen üzletfelek, partnerek, ismerősök jönnek-mennek
életünk során, a körülmények kedvezően vagy kedvezőtlenül alakítják sorsunkat,
mindeközben a sikeres életút mégis folytatódhat. Azért van így, mert az életpálya kijelölése,
sikere, az egyén döntéseinek, választásainak következményeiként válik valóra, önmagunk,
vagy más szóval, személyiségünk fejlődésének függvényében. Akár belső feltételeknek is
nevezhetjük azokat a tényezőket, melyek a személyiség tekintetében megalapozzák a sikeres
egyéni életutat, lehetővé teszik a karrier megélését.
Úgy vélem, az egyik legfőbb kritérium a reális önismeret. Pontosan tisztában kell lennem
azzal, mire vagyok képes, mi érdekel igazán, mi az, amihez tehetségem van, amiben nagyon
jó vagyok, amihez kedvem van. A kérdést sajnos nem egyszerűsíthetjük le a „kedvenc
tantárgyaim” körére, ugyanis nem biztos, hogy valóban abban vagyok a legjobb. Általában a
„kedvenc tárgyak köre” pedagógushoz kötődik, és nagy szerepe van benne azoknak az
érzelmeknek, melyek a tárgyat oktató tanárhoz fűződnek.
Önmagunk ismerete többek között amiatt is fontos, mert eredményeképpen jelölhető ki az
életpálya, a választott hivatás. Nem szabad beleesnünk abba a tévedésbe, hogy úgy választunk
szakterületet, hogy megnézzük, melyik a legnépszerűbb! Óriási hibát követünk el, mert a
karrierhez iszonyat sok erőfeszítésre van szükség, ami megvalósíthatatlan a fárasztó és
kimerítő – többé-kevésbé folyamatosnak tekinthető – tanulás, a szakirodalom „molyolása” a
leírtak kritikus átgondolása nélkül. Igényesség, szorgalom, kitartás kell hozzá, és csupán az
eredmények azok, amelyek kárpótolhatják az embert. Örök igazság, hogy tanulni valami
rettenetes dolog – tudni viszont csodálatos! Ne reménykedjünk abban, hogy az önfejlesztés
igénye „működni” fog akkor, ha az elsajátítandó ismeretek fikarcnyit sem érdekelnek
bennünket! Márpedig ha „divat” alapján választunk hivatást, csekély a valószínűsége, hogy
kevéske szabadidőnket a szakma legfrissebb eredményeinek tanulmányozására fogjuk
áldozni!
A másik szintén nagyon fontos tényező az önelfogadás. Milyen szemmel tekintek
önmagamra? Tisztában vagyok-e saját értékeimmel, és ezeket felvállalom-e mások és
önmagam előtt? Kinek is akarok valójában megfelelni? Azoknak az elvárásoknak, amelyeket
mások támasztanak velem szemben, vagy azoknak, amelyeket „én” támasztok önmagammal
szemben? Nem kevés önbizalomra van szükség ahhoz, hogy ha kell, szembe merjünk szállni
„jóakaróinkkal”, akik bölcs tanácsokat osztogatnak arra vonatkozóan, hogy nekünk mi lenne a
legjobb, és a leghelyesebb.
Az önbizalom megszerzésének egyik legbiztosabb módszerét úgy nevezik, hogy sikerélmény.
Igazán az lenne jó, ha környezetünktől kapnánk folyamatosan pozitív visszajelzést, ha
környezetünk értékelné végzett munkánk eredményét. Magától értetően, a „külső feltételek”
kategóriájába sorolható a pozitív megerősítés eme típusa, viszont megtanít bennünket többek
között arra, hogy miképpen fogadjuk a dicséretet. Ugyanakkor mind a negatív, mind pedig a
pozitív visszajelzésből ki kell tudnunk választani annak realitását. Ne értékeljük túl, ha
„semmiért”, pusztán udvariasságból dicsérnek meg, és ugyanígy, ne essünk kétségbe, ha
jelentéktelen (vagy annak tűnő) dolog miatt kapunk leteremtést. A reális önelfogadás
pontosan azért nagyon lényeges, mert környezetünk irányából kifejezetten ritkán érkezik
pozitív visszacsatolás – úgy tűnik, mintha felgyorsult életvitelünkben elfeledkeznénk az
emberi kapcsolatoknak ezen alapvető igényéről. Ha valamit jól csináltunk meg, ha
erőfeszítéseinknek eredménye van, legalább önmagunk számára merjük elismerni, és bátran
örüljünk annak akkor is, ha nincs külső megerősítés. Dicséretes dolog a szerénység, de ha
elsősorban „hiányosságainkat” tárjuk a nyilvánosság elé, ha kitartóan ostorozzuk magunkat
miatta, ha pusztán szerénységből elhárítjuk az elismerést, akkor azt se várjuk el, hogy
erősségeinket valaki majd „önszántából” fogja felismerni és értékelni.
A motivációról – amely domináns szerepet játszik a karriercélok teljesülésének tekintetében –
nagyon röviden csak annyit, hogy az igazán meggyőző motiváció elsősorban arról ismerszik
meg, hogy minden esetben célra irányul. Réges-régen valahol olvastam egy lányról, aki
frissen megszerzett építész diplomájával a zsebében, elhatározta, hogy templomok építésével,
felújításával akar foglalkozni. Nyilvánvaló, Magyarország nem az a hely, ahol egymást érik a
templomépítkezések, ezért elhatározta, hogy külföldön fog elhelyezkedni. Célirányosan és
tömegesen küldözgette kiválasztott cégeinek az önéletrajzát, és körülbelül ugyanilyen
számban fogadta az elutasításokat – viszont nem adta fel. Aztán egy szép napon levelet
kapott, hogy interjúra várják…. Tényleg „szerencséje” volt…?
Végső következtetések, avagy tulajdonképpen miről is szólt ez az írás: lényegében arra
szerettem volna rávilágítani, hogy a karrier csupán másodsorban függ külső tényezőktől!
Valójában személyiségünk fejlődése alapozza meg, melyben tükröződik a választott pálya
iránti elköteleződés, a kitartás, az önismeret és önelfogadás, és nem utolsósorban az
erőfeszítések vállalása. A képességek, az intellektus támogatja, kiegészíti a karakter optimális
konstellációját annyiban, hogy az ismeretek elsajátítása, a gondolkodás, felfogás, lényeglátás
(stb.) képessége jelentősen lecsökkentheti az ismeretszerzésre, értelmezésre fordítandó
időtartamot. Még egy fontos dolgot emelnék ki: a karrierépítésbe bőven belefér a határozott,
domináns személyiség, a magabiztos fellépés, a társas kapcsolatok alakításának „ügyessége”,
de nem fér bele az agresszivitás, a másokon való átgázolás. Oka, hogy az agresszivitás
hátterében minden esetben a személyiség bizonytalansága, saját egojának el nem fogadása, a
kudarcoktól való félelem személyiségzavaros állapota áll. Ha nem bízunk önmagunk
értékeiben, nyilván nem is lehetünk eredményesek, sikeresek az önmegvalósításban.