A gének harmóniája
Szondi Lipót sohasem foglalkozott csillagjóslással. Viszont hitt a sors és a gének összefüggésében. Ugyancsak a sors keze lehet abban is, hogy rendszerének kidolgozásával csaknem egyidőben már olvashatott is egy tanulmányt, ami a sorsanalízist az asztrológiával hasonlította össze1. Természetesen kár lenne azt a kérdést vizsgálgatni, hogy melyik doktrína használta fel a másikat saját legalitásának alátámasztására. Az mindenesetre tény, hogy mindkét rendszer sűrű támadásoknak és előítéletekkel terhelt vitáknak van kitéve mind a mai napig. Két független – bár hasonlatosságokat mutató – elmélet ugyanolyan vádakkal történő kritizálása persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy közös gyökérből táplálkoznak. Még ha van is strukturális átfedés magyarázó leírásaikban, kifejtési rendszerükben, fennállhat egyrészt a „minden mindennel összefügg” mágikusan hangzó csapdája, illetve az irracionális elméletalkotás határokat összemosó, a világ teljességére kiterjedő projekciója. A következő eszmefuttatás csak egy kísérlet arra, hogy lényegileg megragadjuk,mi vezette Szondit a gének és a sorsfolyamat összekapcsolására és ebben a szándékában hogy jelenik meg a századelő biológiai identitás-felfogása, valamint a csillagokkal kapcsolatos ősi misztikus hit.
Emlékezés és sors
Miért is kell beszélnünk Szondi kapcsán az emlékezésről? Válaszul hadd idézzem Ewald Heringnek azt a merész kijelentését, hogy „az ösztön nem más, mint fajemlékezet.” Hering eme 1864-ben megjelent okfejtésére alapozva Richard Semon német természettudós bebizonyította, hogy itt nem csak analógiáról, hanem a szerves eseményekben rejlő identitásról van szó. Semon e témáról szóló két könyve2 a huszadik század elején megjelenve jelentős hatást gyakorolt a kor tudományos életére. Az a kérdés, hogy Semon elmélete milyen hatást gyakorolt Szondi génteóriájára, egyrészt filológiai természetű, másrészt értelmetlen. Filológiai elemzést nem végzek most és az okozati hatás kutatását azért tartom meddő vállalkozásnak, mert a Szondi-elméletnek nincs közvetlen előzménye. A genealógia és a sorsanalízis öntörvényű, – struktúrájában egyedül a freudi ösztönelmélet hatását lehet felfedezni. Van viszont egy nem-okozati diffúz háttér, amiből a génteória kiemelkedik, egy szemléleti közeg, ami a század elején szinkronikus módon számos gondolatmenetben, problémakezelésben tetten érhető. Miből is áll össze ez a háttér? Először is utalnom kell a pszichofizika két abban az időben meghatározó paradigmájára: a monisztikus identitás-elméletre és a vitalitás-felfogásra. Ezek képezik az emlékezés és a test-lélek azonosság pszicho-fiziológiai összefüggésének alapját.
Az ingerfogalom analízisével Semon rámutat, hogy az az elfogadott ingerdefiníció, miszerint „az inger nem más, mint a szervezet külső körülményeiben beállt változás” félreértésekre adhat okot. A „külső” és a „változás” terminusok nem alkamasak pontos meghatározások megtételére. Ennek kiküszöbölése érdekében Semon az inger definíciójaként a szervezetre ható olyan befolyást ért, ami az organizmus izgatható állományában összetett változások sorozatát idézi elő.A szervezetnek ezt a megváltozott állapotát „izgalmi állapotnak” nevezi. Az ingerhatás előtt a szervezet primer,- utána szekunder indifferens állapotban van. Miután az ingerhatás lezajlott, ez az izgatható állomány a szekunder indifferens állapotban maradandó elváltozást mutat és ezt Semon engrafikus hatásnak,- magát a változást pedig engramnak nevezi. Az élőlény örökölt és egyénileg szerzett engramkomplexumainak összessége nem más, mint a „mnémé”. Itt érhetjük tetten az emlékezés és a sors összefügését. Hermann Schwarz német fiziológus elemzése szerint az „ingernyom” fogalmából kiindulva emlékjelenségek helyett „gyakorlás-jelenségeket” kell tanulmányozni3, mivel a gyakorlás és a szokás törvényei legalább annyira biológiaiak, mint pszichológiaiak. Semon hasonlóképpen ír: „Ha egy lelki folyamat egyszer végbemegy, egy sajátságos kedvezmény lép fel, amennyiben következő alkalommal sokkal könnyebben áll elő ugyanaz és annyival könnyebben, minél többször volt ismételve.”
Ezt a könnyítő feltételt, ami az ismétlés során jelentkezik, nevezzük nyomnak – jelenti ki Schwarz. Ez a nyom teljesen testi, egy jól azonosítható szöveti struktúraváltozás, azaz nem más, mint az engram. Az ismétléssel az engramok felidézésre kerülhetnek – Semon fogalma szerint ez az „ekfória” – és a felidézés kiváltója nem más, mint az eredeti engrammal társult izigalmi álapotok újra-átélése. Ez a kiváltó állapot nem kell, hogy az eredetivel megegyező intenzitású legyen, elég egy töredékes, gyengült „emlékeztető” is. Látható, hogy ez a gondolatmenet párhuzamba állítható a wundti hagyomány asszociáció és emlékezés fogalmaival – csakhogy nem pszichológiai, hanem biológiai oldalról definiálva. Minden ilyesfajta folyamatnál összhangzik az egész mnémikus rendszer az új inger szinkronikus izgalmi állapotával – ezt az összhangzást Semon homofóniának nevezi. Ha az űj ingerhatás és
a mnémikus izgalom között össze-nem illés mutatkozik, úgy egyrészt a figyelem tevé-kenysége, másrészt a regeneráció folyamata, sőt filogenetikusan az alkalmazkodás is affele törekszik, hogy az eredeti homofóniát helyreállítsa. Semon kimutatja, hogy miképpen képesek az igen gyenge engrafikus hatások számtalan ismétlődés után ekfóriához jutni. Ugyanígy halmozódnak egy családon belül is az engrafikus lenyomatok, amik egy közös családi mnémét képezhetnek. Ez a családi hagyomány az, aminek funkciója nem más, mint minden oda-nem illő, inkongruens behatás kiküszöbölése és az eredeti homofónia helyreállítása.
Ezzel el is érkeztünk Szondi elméletéhez. Racionalitás és irracionális, vitális kényszerítő erők és idegmechanika – hogyan oldható fel ez egy egységben?
Sors és misztika, biológia és asztrológia
Ahhoz, hogy az asztrológia és a sorselemzés strukturális egyezési pontjait felderítsük, először szükséges, hogy tárgyuk nagyfokú hasonlóságára rámutassunk. Az asztrológia tárgya az emberi sors, az emberi karakter. A sorsot az asztrológiai hagyomány nem tartja függetlennek, hanem okozatnak – mégpedig az emberi jellem okozatának, amit a születés időpontja alapján elkészített horoszkópból, mint kozmikus tükörből lehet kiolvasni.
Szondi szerint a sorselemzés nem más, mint annak a rejtett tervnek a kutatása biológiai és kísérleti pszichológiai módszerekkel4, ami az egyén életét a születéstől a halálig meghatározza. Mi ez a rejtett terv, amit Szondi láthatóvá akar tenni? Ez maga a sors, ami nem más, mint a rejtőzködő ősök választási kényszere a szerelem, a barátság, a munka, a betegség és a halál területén. Az ősök – azaz az ösztön ereje öt fő útra tereli az egyént: kit találunk magunk mellé társnak, kik között érezzük jól magunkat, milyen foglalkozást, betegségeket és milyen halálnemet választunk. Az ösztön forásai Szondi szerint a gének és a gének hajlamosító tendenciájának leírására Szondi a biológiából kölcsönöz fogalmat: a tropizmust. Ez a tropizmus természetesen nem olyan, mint a biológiai tropizmus, mert a biológiában ez a terminus valamilyen fizikai inger felé történő irányulást jelent, míg Szondinál vonzerőt, ami például a társválasztásnál két ember génállománya között jelentkezik.
Egyes asztrológusok – akik magukat gyakran a kozmobiológus jelzővel szokták illetni – a csillagok és az ember közé mindenáron valamiféle fizikai-biológiai hatást próbálnak odakép-
zelni. A bolygókból kiinduló erőről, energiáról értekeznek, amik már a születés pillanatában megszabják az emberi sorsot. Igazán megindító az az igyekezet, ahogyan ezek a gondolkodók az asztrológiát, mint abszolút nem-tudományos területet a verifikálható tudományok csoportjához próbálják kötni.
A sorsot az asztrológia nem a Szondi-féle értelemben fogja fel, hanem teljesen kitágítva konkrét utalásokat is ad bizonyos események bekövetkezési valószínűségére, időpontjaira.Ezzel kapcsolatban már eltér az egyes asztrológusok nézőpontja. Baktay Ervin úgy tartja5, hogy amennyire megbízható a születési horoszkóp, amikor az ember külső-belső mivoltáról, jelleméről és lehetőségeiről szól, annyira bizonytalan akkor, amikor jövőbeni események bejóslására szerretnénk használni.
Szondi romantikus elképzelése szerint a sors az ösztön genotróp determinizmusában jelenik meg, tehát a gének „kerülő úton” meghatározzák az egyén sorsdöntő választásait, de ennke a folyamatnak az időbeli lefutását csakis az ösztönök erőssége határozza meg. A különbség jól megragadható a két rendszer felfogásában:
Az asztrológia ábráján jól látható, hogy benne a környezet determinizmusa sokkal erősebb, mint a sorsanalízisben. Az asztrológia – bár fő jellemzője, hogy az emberi karakterről szeretne minél többet mondani – mikor jóslásokba bocsátkozik, teljesen a külvilág fatalizmusára helyezi a hangsúlyt. Baktay a térkép-analógiát veszi alapul, szerinte az asztrológiai prognózis inkább csak vázlatosan jelezheti a jövőben bekövetkező ilyen vagy olyan természetű periódusokat és ez tájékoztatásul szolgálhat az egyén számára, mint egy térkép. Akár így, akár úgy, az asztrológiában az individum a dolgokat kettős értelemben is elszenvedi, a csillagok
irányító mivolta saját jellemére és környezetére is hatást gyakorol, csak a kettő között időbeli
elcsúszás áll fönt. Míg a jellemet a születési horoszkóp által megadott keretek határozzák
meg, addig a jelent és a jövőt a környezet is. Ez a kettősség Baktay intelmeiben is helyet kap. Megengedőleg ír arról, hogy a horoszkópot mindenki felhasználhatja önmaga megismerésére, de óva int attól, hogy a jövőbeni eseményeket ne szakavatott (beavatott?) asztrológus segítségével vizslassuk.
A sorsanalízis képlete más oksági viszonyokat mutat. Az egyes ösztöntendenciák hajlamosítják az egyént bizonyos választásokra, míg a környezet meghatározza, hogy az ösztönök kiélése milyen szinten történjen. Látható, hogy a belülről feszítő ösztönerőknek a környezet csak egy függetlenül létező gátrendszer, egy keret, amiben a választásoknak tág tere van. Más szóval: a feltárt ösztönháttér és a környezeti feltételek közt nincs determinizmus, tehát a jóslás lehetőségei a viselkedésre vonatkozóan nem annyira körülhatároltak, mint az asztrológiában. Lássunk egy példát! Szondi szerint három kiélési szint van: natív, kötődési és szublimációs. Így például a látens szadizmus kitörhet gyilkolásban (natív szint), házassági játszmákban (kötődési szint) és a munkán keresztül is (szublimációs szint: a szadizmus kiélhető sebészprofesszorként, rock-zenészként, vagy költőként is.)
A sorsanalízis nyelve
A sorsanalízis és az asztrológia közös tárgya az ember. Tulajdonképpen Jókai összes regényalakjaiból is lehetne olyan rendszert kreálni, ami az emberi lényeget, a különböző ösztönöket, személyiségjegyeket többé-kevésbé jól lefedné. Sőt, a haruspex a kiontott állati belekből is releváns jóslásokat tudott tenni. Valószínű mindenből lehet jóslást végezni, illetve diagnosztikus rendszert alkotni. Szondi és az asztrológia művelői hiába érvelnek saját egzaktságuk mellett bonyolult matematikai módszerekkel, a számszaki műveletek önmagukban nem fogják érvényesíteni hipotéziseiket, következtetéseiket. Ki kell mondani: valójában a két elmélet fogalmai tudományosan nem megalapozottak. Sőt, ebben a viszonylatban Szondi még rá is ver az asztrológiára. A sorsanalízisben lépten-nyomon ott lappang Szondi költői személyisége, holott egy tárgy objektivitása éppen a semleges hozzáállást kívánná meg. Szondi fogalmai jobban illenének egy Szentkuthy-regénybe, mint egy tudományos elméletbe. Lássunk ezekből egy-két példát!
Az ösztönkonstellációk elnevezései pl.: „galamblelkű hóhér”, „a projiciáló Káin”, „megszállott Ábel”, stb. Az én elnevezése: „pontifex opportinorum”. Ösztönosztályok: „farizeusok osztálya”, „lemondó humanizáltak osztálya”, stb. Az összes közül talán a
legsokatmondóbb terminus: „láncravert ősök tömlöce”.
Az asztrológia hasonló jellegű fogalmai közismertek: „negatív állandó jelleg”, a „küszöb őre”, karmikus adottság, a” jegy ura”, „esésben van”, stb.
Ameddig egy gondolatmenet, egy vizsgálati irány fejlődése nem ér el egy bizonyos szintet, a képes beszéd, a szubsztanciálás teljesen helyénvaló. Maga Freud is állandóan szépirodalmi kifejezésmódot használt, valamint gyakran olyan tagadó nyelvi formákat, amik a „semmi által jellemeznek”, tehát továbbra is a sötétben hagyják azt, ami addig is sötét volt. Csak egy jellemző példa: a tudattalan fogalma. Míg az asztrológia talán mindig is tudomány-előtti marad, addig a mélylélektan a térbeli-szubsztanciális metafórákból kiindulva a huszadik század második felére eljutott az analitikus lélektan precíz, egzakt terminusaihoz. Szondit előadásmódja, saját fogalom-kreációi gátolták a tudományos differenciálódás felé vezető úton. Az analitikus lélektannak azok a képviselői, akik az objektivitás érdekében eljutottak korunk tudományos színvonalára, kiküszöbölni igyekeznek minden hiposztazálást és a ma szokásos „feltételköteg” fogalmát használják a régi antropomorf „causa efficiens” helyett. Szondinak az az elképzelése, hogy sorsunkat ösztönalkatunk határozza meg, nem más, mint mágia. Belső ösztöneink ilyen fokú hatalommal való felruházása rokon mind az asztrológiával, mind a többi mágikus hagyománnyal. Gondoljunk a Smaragdtábla szimbolikus utalására: „Amilyen a nagyvilág, olyan a kisvilág.”
Irracionális és racionális tudomány
Mágia és asztrológia az egyik oldalon, gének és biológia a másikon. Ez a heterogenitás tipikusan a XX: század szüleménye. Kézenfekvőnek tűnik, hogy Szondi csak korának divatja miatt nyúlt a génekhez. Talán ha 300 évvel korábban született volna, a nagy misztikusok kortársaként inkább az asztrológia ejtette volna rabul képzeletét. Szondi azonban sokkal mélyebben hitt elméletében, mintsem egyszerűen puszta divat miatt helyezze a sorsot a biológia törvényei alá. Nézük meg, fő művének első fejezetében hogy határozza meg törekvéseinek célját! Így ír: „A sors maga irracionális erők eredője. A sorsfogalom magában
véve irracionális. Ha mégis racionálisnak tételezem és különböző eszközökkel és iimetódusokkal kutatom az egyén sorsát, arra a meggyőződésre jutok, hogy a tudomány egyetlen feladata – legyen az természet-, vagy szellemtudomány – hogy az ismeretlen irracionálisat racionalizálja. A tudomány feladatának ilyen felfogásából következik, hogy:
- Minden tudományos felfedezés az irracionális tudattalanból ered. Ami nem az irracionálisban gyökeredzik, az nem felfedezés, sőt véleményem szerint nem is tudomány.
- A természettudomány és szellemtudomány éles elkülönítése megalapozatlan. Ennek a munkának az a rendeltetése, hogy áthidalja ezt a mesterségesen előállított szakadékot.”6
Szondi tiszta természettudományos attitűddel közelít a pszichikai jelenségek világához. Programjában a híd újraépítése tulajdonképpen a természettudományos magyarázatoknak a lelki tartalmakra történő alkalmazását jelenti. Mivel számára a Freud-féle ösztön elmélet nem biztosította a kellő természettudományos kiindulópontot, ezért helyezte rendszerét a génbiológia alapjaira. A gének tehát nem csak a tudományosság „segédkritériumát” szolgáltatták neki, hanem munkásságának fő célja volt a természettudományt és a lelki tartalmak fenomenológiáját összeegyeztetni. A fő dilemma tehát Szondinál nem a „tudomány, vagy nem tudomány” kérdése, hanem a „természettudományos szellemtudomány, vagy nem tudomány” kettőssége.
A gének harmóniája
A gének rendszere, életereje Szondi számára maga a tökéletes harmónia. Vagy nevezhetjük ezt az állapotot homofóniának is, mint Semon teszi. A természet és a biológiai transzformációs folyamatok tökéletessége több, mint közhely – ez univerzális tény. A tökéletesség valószínűsége az élő sejten belül majdnem teljes. Az a lehetőség, hogy egy biológiai folyamat megfelelő közegben rosszul működjön, csaknem elenyésző mértékű. Más oldalról, a XVII. század óta egyre jobban az ember lényegévé vált, hogy hogy kihangsúlyozza a problémákat, konfliktusokat és tagadja a harmóniát. A fájdalom, a konfliktus serkenti figyelmünk koncentrációját, a zavarok felnagyítódnak, míg a spontán élet szabad játékai nem igényelnek külön figyelmet. Az utilitárius elméletek a jutalmazásról, a feszültségcsökkentés-ről mind-mind szűknek bizonyulnak, ha szem előtt tartjuk, hogy az ember önszántából keresi a nehézségeket, a bajt és állandóan kihívja a lehetetlent. A felvilágosodástól kezdve az emberi gondolkodás tisztán mutatja ezt a megosztottságot.
Az ember egyrészt becsapva saját tökéletességét, rendezettségét, a rendezetlenséget, a zavart kezdi kutatni környezetében. Másrészt magában pedig keresi azt az erőt, ami a természettől elkülönülve segíti őt a fennmaradásban.
A misztikusok ezt a kettősséget úgy oldják fel, hogy lemondanak saját énjükről és tudatosságukat Istenre irányítják. Így tudatukat az isteni harmónia tölti el és a külvilág fájdalmait boldogan szenvedik el. Egy tudósnak természetesen nem célja a misztikus unió létrehozása, ő megismerni akar és ismereteit közölni szeretné a világgal. Szondi a biológiában, illetve a gének működésében látta az örökérvényű rendszert, ami isteni módon tökéletes, de mivel emberi organizációról van szó, ezért tökéletlen tartalmakat hordozhat.
Szondi így munkásságában egyszerre lehetett hmo ludens, irodalmár-misztikus és szigorú természettudós. Vizsgálatának tárgya a betegség, a halál, mindennemű deformitás, de leíró rendszere az időtlen, harmónikus génbiológia. Hogyan nem tűnt fel neki a szakadék a gének tökéletessége és az emberi viselkedés tökéletlensége között? Hogyan teremthetnek a többnyire hibátlan gének ennyire hibás, kifordult világot? Erre a sorsanalízis nem ad magyarázatot.
Végül, válaszoljuk meg a kérdést: milyen Szondi Lipót horoszkópja? Úgy vélem, mindegy, hogy génekről, vagy csillagokról van szó, az aszcendens nagyon hasonló. Játékos, nagyon öntudatos elmék kísérleteznek mind az asztrológiával, mind a sorsanalízissel. Akik, mint a gyerekek, mernek játszani és nem félnek Istentől, de felnőttek lévén magyarázni és kormányozni szeretnék azt, aminek gyeplője nem az ő kezükben van.