Egy problémavadász vallomása az újrakezdésről

Tudod – mondta, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy vége. Napokig, egy gőzmozdony
intenzitásával zakatolt a fejemben: V.É.G.E, V.É.G.E V.É.G.E! Azt hittem, bele fogok
bolondulni! Amikor a céghez kerültem, úgy éreztem, álmaim munkahelyét találtam meg!
Emlékszem, az első nap behivatott az ügyvezető, aztán – mintha csak az évek óta mellette
dolgozó munkatársa volnék – elkezdte lediktálni, hogy mit kell sürgősen elintéznem. Sorolta a
feladatokat, a problémákat, közben sugallta a válaszokat is, de mindezt úgy, hogy benne volt a
bizalom, vagyis az önálló munkavégzés lehetősége. Máig sem értem, miképpen tudta
megtenni, de azt tudom, hogy én fenemód büszke voltam magamra! Amint visszaértem az
irodámba, nyílt az ajtó, jött a főkönyvelő, hogy segíteni szeretne, mert tökéletesen biztos
benne, a Vezér rám zúdított egy rakás megoldandó problémát. Még javában magyarázott,
amikor a műszaki vezető kopogtatott be azzal, ha segítségre lenne szükségem, szóljak, nincs
az a fontos elintézendő, amit félre ne tenne érdekemben! Egyébként ezt a hihetetlen bizalmat,
segítőkészséget folyamatosan tapasztaltam meg a kollégák részéről. Már jó ideje dolgoztam a
cégnél, amikor egy este rádöbbentem arra, hogy elfelejtettem alapanyagot rendelni. Abban az
időben még nem lehetett „akármikor” rendelést leadni, a pontos szállítás miatt egy hónapban
erre mindösszesen két nap állt rendelkezésre. Kétségbeesetten hívtam fel pénzügyes
kolléganőmet, hogy lőttek a jövő heti termelésnek, feledékenységem minimum egy kirúgással
ér fel. Tudod mit válaszolt? „Ne haragudj, elfelejtettem szólni neked! Láttam, tegnap megint
20 órányi elintéznivalót próbáltál belezsúfolni egy fél munkanapba, úgyhogy megrendeltem
helyetted, már vissza is igazolták!” Mielőtt azt mondanád, ilyen idillikus munkahely nem is
létezik, bevallom neked, hogy kőkemény, olykor az asztalcsapkodást sem nélkülöző vitáink
voltak a műszaki igazgatóval! Jó kis cég volt a miénk, volt bőven megrendelésünk, és
hozzám, mint kereskedelmi vezetőhöz tartozott a termelés programozása, a határidőre történő
szállítás felelőssége. Nekem jobbára csak az számított, hogy a szerződésben vállalt
kötelezettségeinknek eleget tegyünk – így aztán szemrebbenés nélkül programoztam a
gyártási kapacitást 120 százalékra. Na, ez rendesen kiverte a biztosítékot, sokat őrjöngött
miattam a termelés! Aztán – fene sem tudja hogyan – de mindig megcsinálták! Amivel
viszont nem tudtunk megbirkózni, az a két tulajdonos fanatikus kapzsisága volt! Képtelenek
voltak az orruknál tovább látni, amint megszimatolták, hogy pénz érkezett a számlánkra,
gátlástalan eszközökkel követtek el mindent megszerzésének érdekében! Kedvenc módszerük
volt, hogy hivatták valamelyik felsővezetőt, kirúgással, fegyelmivel, „főbelövéssel”
megfenyegették, kíméletlenül megalázták, és hajmeresztő indokokkal követelték a számlán
lévő összeget! Az sem érdekelte őket, ha a dolgozók fizetése volt a tét! Egyre nehezebb volt
fenntartani a termelés folyamatosságát, előteremteni a pénzt a költségekre. Aztán egy napon
szólt munkatársnőm, hogy „pénzügyezni kéne”! Mondtam, na ehhez végérvényesen semmi
közöm nincs, ügyvezetői kompetencia! Kiderült, tévedtem… Szép csendesen az összes főnök
lelépett, én meg rádöbbenten, rajtam kívül nincs felelős vezetője a cégnek! Sejtheted, cseppet
sem hiányzott ez a kétes karrier, de ott volt vagy száz ember, akiknek én voltam az utolsó
reménye, ráadásul ők maradéktalanul megbíztak bennem! Tisztában voltam vele, ha sikerül
pénzt szereznem, meg tudom menteni a céget! Végül is nem erre valók a bankok? Kerestem
egy kiváló gazdasági tanácsadót, és némi segítséggel elkezdtem megírni a cég üzleti tervét.
Kínosan ügyeltem arra, csak olyan adatok legyenek benne, amiért vállalni tudom a
felelősséget, ami teljesíthető. Ráment egy csomó éjszakám, de összehoztam! Amikor eljött a
banki tárgyalás napja, esküszöm neked, jobban izgultam, mint az államvizsgám előtti
éjszakán! A csalódás meg iszonyatos volt! Láttál már három végtelenül udvarias, karót nyelt bankárt? Szótlanul meghallgatták tervezetemet, egyetértően bólogattak, majd kedvesen
kiraktak. Évekkel később, véletlenül tudtam meg, a két tulajdonos előttem – hasonló céllal –
már járt náluk, össze-vissza ígérgettek fűt-fát, amiből persze semmi sem teljesült. Tökéletesen
érthető volt bizalmatlanságuk, így utólag én is belátom! Ahogy bejósolható volt, nem sokkal
később szélnek eresztettek mindannyiunkat, talán hozzá sem kell tennem – igen viharos
körülmények között.
Fogalmam sem volt, mihez kezdek… Pénzem nem volt, ötletem sem, elhelyezkedésről meg
végképp nem álmodhattam, hiszen abban az időben pár tízezren jártunk hasonló cipőben.
Önmarcangoló időszak volt! Hibákat kerestem – és szép számmal találtam is – magamban, és
nagyon, de nagyon féltem a jövőtől, a bizonytalanságtól, a kudarcoktól. Nehéz volt elfogadni,
hogy rettenetesen egyedül vagyok, csak önmagamra számíthatok. Kimondhatatlanul vágytam
a sikerre, az értelmes munkára, közben azt sem tudtam, hogyan tovább. Egyvalamiben
azonban biztos voltam: vagy tovább ásom lefelé saját gödrömet, vagy megpróbálok
kikászálódni belőle. Egyedül, mérhetetlen elszántsággal, mert rajtam kívül a világon senki
nem fog onnan kirángatni! Tudod mit tettem? A legegyszerűbb és legkézenfekvőbb
megoldáshoz folyamodtam: fogtam egy darab papírt, és megpróbáltam választ keresni néhány
dologra. Elgondolkodtam azon, „mit nem szeretnék csinálni a jövőben?” Erre viszonylag
egyértelmű és gyors választ tudtam adni: soha többé kereskedelem! Következett a jóval
nehezebb kérdés: akkor mivel szeretnék foglalkozni? Mi az, amihez kedvem van, amihez
valamelyest értek, és főként, amiben képes vagyok fejlődni, mert érdekel, amiben nem
kényszer a munka, hanem kihívás? Mi lehet az a tevékenység, amiért vállalom a kockázatot,
és nem fogom újra keresni az alkalmazotti státusz viszonylagos biztonságát?
Sok töprengés után jöttem rá, igazán otthonosan a szervezetek világában mozgok, az ő
problémáikat, nehézségeiket ismerem, és azt szeretem, ha érzem a „gyárak zaját és szagát”.
Tanultam szervezetfejlesztést az egyetemen, de tisztában voltam azzal is, hogy csupán az
alapokat sajátítottam el – amihez még nagyon sok ismeretet kell megszereznem, ha tényleg
meg akarok felelni az önmagammal szemben támasztott elvárásoknak! Először terveim
csupán körvonalazódtak, aztán egyre konkrétabb formát öltöttek.
Később pontos célokat fogalmaztam meg önmagam számára, tisztáztam, mit szeretnék elérni,
milyen lehetőségeim vannak, milyen piacokra szeretnék bejutni, és nem utolsósorban
felkészítettem magam arra is, hogy miként fogom kezelni az esetleges kudarcokat. Úgy
hiszem, a kudarcokat akkor lehet elviselni, ha embernek tartalékai vannak. Nem feltétlenül
anyagiakra gondolok, sokkal inkább korábbi sikerekre, társkapcsolatra, amiből erőt
meríthetsz, vagy valami olyasmi tevékenységre, ami a „nehéz időszakban” is élvezetessé
teheti a mindennapokat. Szóval én nem „megpróbálni” akartam, hanem „megcsinálni”.
Mélyen hittem benne, hogy jó úton indultam el, és azt is eldöntöttem, nem fogom feladni a
kezdeti sikertelenségek után! Képzeld, még elveket is megfogalmaztam – saját részemre!
Például azt, hogy hosszú távra rendezkedek be, ezért a tisztességes és a korrekt partneri
viszony mindenekelőtti lesz számomra. Persze lehet, az volt az oka, hogy még túlontúl
fájdalmasan élt bennem az a bizonyos tulajdonosi magatartás, aminek eredményeképpen több
mint száz ember került az utcára!
Létrehoztam a cégemet, és – ne nevess ki – de a bérelt iroda első bútorait ismerősök adták
össze! Volt, akinek egy fölösleges szekrénye, másnak meg használaton kívüli íróasztala volt!
A cégalapításra így is ráment az összes pénzem, meg sem fordult a fejemben olyan „luxus-
igény” hogy hirdetés útján keressek magamnak partnereket. Egyszerűen felhívtam őket, és
elmondtam, hogy tanácsadóként olyan problémák feltárásában szeretnék segítséget nyújtani,
amely vállalkozásuk hatékonyságnövelését akadályozza, amelyre saját erőforrások nem állnak
rendelkezésre, amely megoldások eredményeképpen javul a munkahely szociális klímája, a
dolgozók elégedettsége. Máig jól emlékszem, mindezekhez képest első munkám egy
fluktuáció-elemzés volt, nem kis kockázattal: „az elemzés eredményének függvényében
néhány szigorító intézkedés bevezetését tervezzük” – mondta az ügyvezető szerződéskötéskor.
Éjt nappallá téve dolgoztam, ugyanis hiába voltam tisztában azzal, hogy – akkor, és abban a
formában – nem helyénvaló bevezetni a szigorításokat, mindezt nekem be is kellett
bizonyítanom! Módszereket dolgoztam ki, majd vetettem el, újabb alternatívákat vizsgáltam
meg, és hetekig a munkások között éltem. Az igazi sikerélményt végül nem is a kifizetett
tanácsadói díj jelentette, hanem az újabb megbízás, és az a tény, hogy a menedzsment
elnapolta az intézkedések bevezetését! „Túldolgoztad magad!” mondták ismerőseim. Viszont
bizonyos vagyok benne, a kérdés soha így nem merülhet fel, mert az igényesség, a
lelkiismerettel és legjobb tudással végzett munka nem mennyiség, hanem minőség és
szemléletmód kérdése. Nincs vége a műszaknak, mert vágyod a sikerélményt, bizonyítani
akarsz, és ez csak folyamatos gondolkodás, tengernyi erőfeszítés árán valósulhat meg. Ülsz az
autóban, vezetsz, agyalsz, aztán eszedbe jut valami, amit zseniálisnak gondolsz. Megállsz az
első parkolóban, gyorsan lejegyzed. A második parkolóban meg áthúzod, és helyette leírod a
homlokegyenest ellenkezőjét. Sokszor érzed úgy, elveszel az összegyűjtött adathalmazban,
talán már a sok fától az erdőt sem látod! Aztán egy nap kristálytisztán összeáll a fejedben
minden, a kevésbé fontos kirostálódik, a lényeg pedig értelmet nyer. Hidd el, ez az igazi
sikerélmény! Nem csak azért, mert valami „önmagad számára is maradandót” alkottál, ennél
jóval értékesebb, hogy odaállhatsz a menedzsment elé, és megbízásod vonatkozásában
őszintén, hitelesen elmondhatod véleményedet. Nyíltan és tisztességgel, mert a szervezeteken
belül oly gyakran tapasztalható egymás iránti bizalmatlanság veled szemben nem érvényesül!
Képzeld, pont a napokban kérdezte meg tőlem egy nagyon kedves ismerősöm, „ha ma, valaki
ismét felajánlaná álmaid munkahelyét, elvállalnád?” Valójában… azt hiszem nem… Mondd
–tettem fel a kérdést, kissé bizonytalanul – szerinted nem lenne az nagyon kockázatos…?